Festéklövész.info

Előrebocsátom: nem bírom az alkoholt! Így hiába mentünk már 03-án, pénteken este, az utazás közben elfogyasztott szesztől, mire a helyszínre értünk eléggé illuminált állapotba kerültem, így az estéről sok emlékem nincs, csak annyi, hogy nagyon jól éreztem-éreztük magunkat! 
Én a hálózsákomban a kocsink mellett aludtam a földön, a szabad ég alatt. Szerencsémre az égiek megkíméltek és nagyon kellemes hőmérsékletű hajnalra ébredhettem. A fejemben bokszoló majmok ellenére is vidám és lelkes voltam, főleg, mert valaki megkínált egy jó adag kávéval! Innen is köszönöm neki az életmentést!

Miután elfogyasztottuk reggelinket és elvégeztük az adminisztrációt, ideiglenes parkolónkból a nagy scenariokon megszokott felső parkolóhelyre vonultunk át, hogy megkezdjük felszerelésünk összekészítését a játékra. Ez persze nem ment gördülékenyen, hiszen közben sorra futottak be a régi jó ismerősök, barátok: a Gurkhas csapata, az Alba Team, a „Zselici Sakálok”, és természetesen a Győri barátaink is megérkeztek a helyszínre, meg persze még sokan mások, akiktől elnézést is kérek, hogy nem készítek a beszámolóból névsorolvasást.
Ezt már azért sem teszem, mivel a két főszereplőtől (SWAT és Kárpátia) elvárt „erődemonstráció” – mondhatni: teljes létszám – mellet a „civilek” is szép számban megjelentek a rendezvényen. A házigazdák részéről egy számot hallottam biztosan, amit le is írok: Többen vagyunk, mint százhúszan! Ez igazán szép szám, ahhoz képest, hogy ez a rendezvény nem egy „hivatalos” scenario volt. Viszont itt kell megjegyeznem, hogy a külföldről vár csapatok, sajnos elmaradtak, kivéve a Szerbiai Tactikal Ops csapatát képviselő pár embert.

Miután mindenki beöltözött, a házigazdák összehívták a társulatot egy kis eligazításra. Itt bemutatkozott a „túsz”, akit a SWAT csapat „rabolt” el a Kárpátiától. A feladat egyszerű volt: a Kárpátiának és a hozzájuk csatlakozott játékosoknak ki kellett szabadítaniuk őt. Persze, hogy a feladat ne legyen ilyen egyszerű, a túsz helyét a hatalmas területen egy térkép jelölte, de ehhez a térképhez eljutni csak további térképek segítségével lehetett. Természetesen minden térképet az „utolsó leheletéig” védett a SWAT és a hozzájuk csatlakozott játékosok. Akit kilőttek a támadók közül a játék során, az a csapat mögött elhelyezkedő bírókhoz sétált és ők egy kis „időbüntetést” rászabva engedték vissza játszani. A védők közül, akit az adott térkép védelmi területén kilőttek, az visszavonult a következő térkép védelmére. A játék a volt laktanya „szinte” teljes területén zajlott.

Az első térkép a szalmabálás pályán volt elhelyezve. Ennek megszerzésére a támadók két csapatra oszlottak, a fő csapást a Kárpátia vezette szemből, míg a Gurkhas vezette csapat a jobb szárnyon próbált meg oldalba támadó manővert végrehajtani. Baráti társaságom szintén a Gurkhas vezette csapatba került, így együtt élvezhettük a táj szépségeit, a bozótost, a szögesdrótok maradványait. Harcolnunk az első térképért sokat nem kellett, mivel sikerült az átkaroló hadmozdulatot olyan jól megtenni, hogy a szalmabálás pályára érve már csak a kivert védők emléke és az új térkép adta információk vártak ránk. Irány a fehér épület! Itt még mindig a jobbra kanyarodásos oldalba támadós ideához tartva magunkat a fehér épület túlsó végénél kötöttünk ki, ahol is, kis tétovázás után, az épületbe hatolva a tetőkijárón lefelé lövöldöző védőjátékosnak soroztunk oda párat.
Viszont „ellenséget” mi személy szerint már nem láttunk, az ellenállás már csak szórványos volt megérkezésünkre. Miután a szemközti sárga épület tetején lévő „sznájpert” is leküzdötte a túszmentő alakulat, kis pihenő – szerelvényt igazíts – következett.
Pihenő után a sárga épület mögötti úton indultunk el a következő térkép megkaparintásáért, ami a „helikopter leszálló” környékén volt. Itt kell megjegyeznem, hogy a játék során térképeket nem láttam, csak a többi csapattárstól jövő információk alapján közlekedtem a pályán, hol útitársaim mellet, hol „tedimackó” Zsoltival karöltve, hol teljesen ismeretlen emberek mellet. Természetesen volt szitu, mikor Stom a Gurkhas vezéregyénisége mellett – aki most is mint, mindig, hozta szokásos formáját és szinte végig üvöltötte, ordította a harcokat – és megesett, hogy a Kárpátia tagjai tűntek fel azokon a helyeken, ahol magam is voltam. Be kell valljam, a sok mászkálás és térkép-keresgéléses „mindenhol játszás” teljesen összezavart néha és azt sem tudtam, hogy fiú vagyok e vagy lány, nem hogy azt, hogy most merre is kéne mennem. Talán az előző nap elfogyasztott alkohol, a fejemben végig bokszoló majmok, nem tudom mi, vagy miért, de amíg a bunker fémjelezte terület határáig el nem értünk, én bizony csak „kóvályogtam” a pályán. Ellenféllel alig-alig találkoztam, lőni szinte alig lőttem. Nem sikerült felvennem a játék ritmusát.
Aztán a térképeket és Stom ordításait követve a bunker felé közelítve végre megláttam két-három védő játékost. Egyet szinte kapásból ki is szedtem, aztán a környékemen lévőkkel felfejlődve nyomulás közben még egyet sikerült eltalálnom. Végre Zsoltinak is volt sikerélménye és nekem is, így egy kicsit megvidámodva törünk a dombvonulat megostromlására. Itt két bokor között egy kis ösvényen próbáltunk kijutni egy nyitottabb területre… amikor is a maszkomon koppant és a számba fröccsent egy lövedék. Ez a bozótharc átka. Lila gőzöm sincs, ki és honnan adta… A bírók melletti kényszerpihenő közben legalább kicsit kifújhattam magamat, és a szintén kényszerpihenőjét töltő Dokival kitárgyalhattam, a mára védjegyévé vált, két újától megszabadított kesztyűjét.
Visszaállásom után a domb tetejére érve a bunker feletti erdős területen folyt a harc. Ekkor technikai szünetet tartottam, magamhoz vettem némi lőszert, levegőt és újratöltöttem a Tököli majális scenario óta nélkülözhetetlen és jól bevált „tevepúpomat”, ami a játék közbeni folyadék-utánpótlásomat biztosítja. Mire a cuccaim elrendeztem, már jött is az infó, hogy a sárga épületet kell egy végső rohammal bevennünk, viszont itt már visszaállás nincs, akit kilőttek, szíveskedjék ebédelni fáradni. A baloldalon törtem előre Kapóval vállvetve, előttünk Stom nyomult pár méterre. Mikor őt keresztbelőtték két helyről is, én épp egy nyitottabb részen voltam, így nem volt kérdés, hogy mehetek ebédelni… Csabi, aki Stomot és engem is „elintézett”, a nap fénypontjaként emlegette a pillanatot, számára biztosan az is volt, ha már ezt állítja!

Az ebédszünet kicsit hosszúra sikeredett. Az emberek rendesen elfáradtak a több órán keresztül tartó folyamatos harctól, mászkálástól, így alig lehetett összeverbuválni őket, hogy folytatódjék a játék. Mivel a túsz kiszabadult, így egy sima egymás elleni játék következett a bunker feletti erdős részen, amire egy kicsit újraosztották a csapatokat, hogy az erők kiegyensúlyozódjanak. A pihenőtől ballra elhelyezkedő bunkerbejárattól indultunk és középen hatoltunk a bozótosba a körülöttem lévő játékosokkal. Az egyik szellőzőnél kicsit megrekedtünk, majdnem állóháború alakult ki, de aztán szépen „elfogyasztottuk” az ellent és megindultunk a másik bunkerbejárat felé. Odaérve kicsi tanácstalanság lett úrrá rajtam, mivel már a bunker szájában álltam, mikor is üvöltést hallottam: – Érintsd meg a zászlót!
Zászlót? Hol? Ugyanis a zászlórúdon egy cérnaszál sem volt, nem hogy zászló. Így maradt a zászlórúd megérintése. Győztünk. Mivel visszaállás nem volt ebben a menetben, így az embereket megint a pihenő területéről kellett összevadásznunk, hogy a visszavágót megtarthassuk. Tény, hogy a nagy túszszabadítás, a hőség és az ebédre kapott finom gulyás eddigre megtette a hatását.
A visszavágón a bozótosból már kicsit elegem lett, így a gumikkal telerakott oldalon a nyitott terepen vetettem magam a harcba. El is jutottunk a bozót határáig, ahol is a földre szögezett minket pár meglapuló „sznájper”. Az ücsörgést elunva harmadmagammal, úgy döntöttünk, hogy lesz, ami lesz, berontunk a bozótosba. Természetesen kilőttek minket, de azért sikerült egy ellenfelet is a játéktér elhagyására kényszeríteni!

Ezután már tényleg csak pár emberben maradt lelkierő a további játékhoz, így hosszas készülődés után a fehér épületben folytattuk az aprítást. Itt a jobb oldalon indulva, a földszinten harcoltunk negyedmagammal, míg az emeleteken küzdöttek a többiek. A folyosón viszonylag könnyedén kilőttem két ellent, majd az épület túloldalához közeledve elveszítettük két társunkat is, egy áttörési akcióban. Itt aztán egy kis képzavar keletkezett, mivel a félhomályban az egyik csapattársam is másik helyiséget jelölt meg az ellenfél tartózkodási helyeként, meg én is. Így elbizonytalanodva a lendületünk megtört és megálltunk. A tanakodásnak a játék vége kiabálás vetett véget. A következő körre érkeztek még páran és a baloldalon folytattuk a játékot. Ekkor hamar kiestem, ugyanis Stom (aki most ellenfél volt) átrohant a földszinten, kilőve egy csapattársamat, már az orrom előtt is állt. Szépen maszkon lőttem, de az ő eleresztett lövése a jobb alkaromat érte. Egymás mellett sétáltunk ki az épületből.
Látszott, hogy mindenki a maradék energiáit szedi össze, mivel a következő két játék a két épület közötti gumis pályán zajlott. Eddigre már magam is annyira el voltam fáradva, hogy amikor a levegő kifogyott a palackomból, visszasétáltam a pihenőterületre és elkezdtem szétszedni, elpakolni a felszerelésemet. Átöltöztem és minden bepakoltam a táskámba, ezután a nemrég vásárolt horgász székembe rogytam és próbáltam magamhoz térni kicsit. Hamarosan megérkeztek útitársaim is. Előbb a Matuz tesók, majd Kapó is befutott. Ő rajta látszott, hogy bírta energiával és részt vett az utolsó golyóig tartó végső harcban is! Egy merő festék volt mindene, és miután levetette a pólóját kiderült, hogy lila foltokat is begyűjtött szép számmal! Apropó lila foltok! Zsoltinak valaki annyira szétlőtte a jobb karját, hogy az alkarján és a felkarján is egy-egy vérző seb „díszelgett”. Szerintem ezek a lövések egy jóval 300 FPS fölött működő markerből érkeztek…

Összepakolásunk közben, sorra jöttek búcsúzni a sporttársak és barátok. Mindenki mosolyogva és fáradtan hagyta el a pályát. Szokás szerint, szinte utolsónak hagytuk el a helyszínt, miután elbúcsúztunk a házigazdáinktól. Fáradságomat, mi sem jelezte jobban, mint az, hogy már beszélgetni sem volt erőm. Távoztunkban csak annyit tudtam kinyögni: – Isteni volt, srácok! Ez volt az idei legjobb játék! Köszönöm!

Frissítve:

Megérkeztek az első képek, amikért köszönet a Gurkhas csapatnak!