VIII.Nemzetközi SWAT Scenario – Beszámoló + Ohara beszámolója!

Az utazás részleteivel nem fárasztanák senkit. Minden a szokásos volt: koránkelés, autózás, megérkezés, pár megállóval színesített út. Útitársaim ezen az úton Kapó, Soma és Peti voltak. Talán annyi érdekes lehet, hogy Peti és Soma tavaly nyár óta nem tudtak játszani, így elmondható róluk, hogy viszkető ujjal és nagy várakozással tekintettek a pápai játék elé.

Kapó és én ismét „csak” tudósítói szerepkört öltöttünk magunkra és a frissen elkészült Festéklövész.info-s pólóinkra láthatósági-mellényt húzva, kamerával és fényképezőgéppel vágtunk bele a játékba.

Megérkezésünkkor közvetlen mögöttünk Zsola és Csabi gurult be a volt laktanya kapuján, így természetes volt, hogy utunkat felfelé együtt folytatjuk és egymás mellé parkolunk autóinkkal. A nagy játékok alkalmával már megszokott felső helikopter leszállón és környékén kialakított parkolóban – gyülekezési, pihenő ponton – felérkeztükkor már igen csak szép számú autó és sok-sok játékos volt a helyszínen. Lepakolásunk után, hagytuk a „fiatalokat” készülődni és hármasban (Zsola, Kapó, jómagam) „futottunk egy kört”, hogy ismerős arcokat keressünk és üdvözöljünk a készülődők körében.

A teljesség igénye nélkül, és a felsorolást mellőzve, itt volt szinte mindenki aki megtalálható egy-egy hazai scenarion, azaz a kemény mag megjelent. Külföldiek is akadtak szép számmal, osztrákok, horvátok és magyar füleknek szokatlan beszélgetések mindenfelé. Természetesen, ismét örömmel kellett megtapasztalnom, hogy sok új arc, sok „ifjú titán” választotta Pápát, hogy megtapasztalja élete első scenarios élményét.

Készülődés alatt, most mi inaktívak voltunk azok akik kisegítették azokat a játékra vágyókat, akik valamiféle gonddal küszködtek. Zsolának a palackja, nekem táram, palackom és tabitartóm vándorolt egy-egy játékoshoz erre a napra, hogy ők is felhőtlenül tudják élvezni a hamarosan bekövetkező „mészárszéket”.

Eligazítás, szinte már megszokottan, Laci vezényletével és egy tolmács közreműködésével történt. A játék tulajdonképp a már meghirdetett három szakaszból: partraszállás, tüzérségi állások elfoglalása, és városbevételből állt. Az első körben, a védők gerincét a SWAT alkotta néhány vendéggel kiegészülve. Az csapatok az eredetileg ígérthez mérten 1/3 vs. 2/3 arányban viszonyultak egymáshoz a támadók javára.

Az első játék a hátsó bunkerbejárat feletti dombon és környezetében zajlott. A védők a dombtetőn félkörben kialakított állásokat foglalták el, a támadók pedig velük szemben a völgyben elkészített „hajóimitációkban” helyezkedtek el. Az első sípszóra a védők lőni kezdték a támadókat, a másodikra pedig a támadók kirontottak „hajóikból” és a fenti állások bevételére indultak.

Az első roham igen csak intenzívre sikerült, de a terep nehézsége és a védekezők folyamatos össztüze hamar megtörte a lendületet. Ezután már csak hab volt a tortán, hogy mindenféle füstgránátokat dobáltak a harctér közepén, ezzel aztán minimálisra csökkentve időnként a látótávolságot. Ez idő alatt, folyamatosan lent cikáztunk Kapóval a támadók között. Mondjuk ez az indítás előtt még jól is jött: gyatra angol tudásommal én „tessékeltem” be a külföldiek maradékát a „hajókba”, mivel valahogy ide már olyan játékirányító nem jutott, aki kommunikálni is tudott volna a külhoniakkal. De vissza a játékhoz: Szóval lent sajnos ekkor megtörni látszott a lendület, így a játéktér bal szélén kerülve igyekeztem fel a dombra, hogy innen is készítsek pár felvételt a csatáról. Hiába a mellény és a fejemre terített rikító narancssárga törölköző, a védők „figyeltek” és jól megszórtak felfelé igyekezetemben. Mérgemben csak kiabálásra és néhány „válaszlövésre” azaz kép elkészítésére maradt lehetőségem, de aztán valahogy felértem a nem könnyen mászható dombra. Felérkezésemkor a védők még szép számban tartották állásaikat és festették szép színesre az amúgy sem szürke alattuk elterülő tájat. A kilátás pazar volt, már ha ki mertél nézni. Ezt sok védő bizony nem erőltette és csak vaktában kaszabolta a leveleket a lenti bokrokról (igen bokrok: ez a „partraszállás” azért nem Normandia sziklás-homokos tengerpartján volt, na). Ennek, mire átértem a fennsík másik végébe, meg is lett az eredménye, mivel a támadók, ha nem is gyorsan, de eredményesen őröltek fel a védelmi vonalat. A maradék védők, a fennsík közepén elhelyezkedő utolsó vádvonal mögé behúzódva próbáltak a végsőkig kitartani, de ekkor már esélyük sem volt arra, hogy megakadályozzák a támadókat abban, hogy felhúzzák az itt felállított lobogót és ezzel kivívják az első győzelmüket.

Kis pihenő, készletfeltöltés után a második menet következett a bunker feletti területeken, ahol a „tüzérüteghez” való eljutás volt a cél. Itt, kicsit „borult” a menetrend, ugyanis a kilőtt védőknek az üteg védelmére kellett volna visszavonulniuk, de sokuknak a „diverzáns” akciók alatt elapadt készlete, így a védelmi vonalra, csak igen kevesen tudtak visszavonulni. Ismételt szünet után, talán a leghosszabb csata „Caen” bevétele következett. Az épületeknél „beásták magukat a védők” és a támadóknak a város totális elfoglalása, onnan a maradék erők kisöprése került célkitűzésre. A csata nehézkesen, darabosan indult. A védők jól helyezkedtek, a támadók pedig (a kommunikációs problémák itt mutatkoztak meg leginkább) erőiket szétaprózva, szervezetlenül törtek rá a városra. Hosszú állóháború alakult ki, ami ha „történelmi hasonlattal akarok élni” igazi anyagháborúvá vált. Azaz a védők utolsó gáz és festékadagjaikkal küzdöttek a támadók pedig hullámokban támadva, használták ki a lehetőségét annak, hogy egyre több „kifogytam” játékos távozott a csatából. Itt is igyekeztem a játékosok között cikázni, fényképezni. Természetesen itt is kaptam néhány „ajándék lövést”, hogy érezzem a törődést. A védők már csak a fehér épületet uralták, de annak is a legfelső szintjére visszahúzódva „állták a sarat”. Néhány Puffin-os vezetésével a támadóknak végül sikerült ide is betörniük és ádáz küzdelem árán „megtisztítaniuk” a terepet.

A fáradt harcosok ezután ebédelni, pihenni vonultak az alapbázisra, ahol is a házigazdák már messze híres és ízletes gulyását fogyasztották nagy örömmel. Itt jegyezném meg, hogy a helyszínen a már jól megszokott büfé mellett (melynek kávé készletét magam is apasztottam a nap folyamán) egy igazi Shop-sátor is várta az érdeklődőket a Danger Paintball jóvoltából! Volt ott minden, mi szem-szájnak és paintballosnak ingere: markerek, maszkok, palackok, speedball és woodsball ruházatok, kiegészítők. A nap végén még jómagam is „nyélbe ütöttem” itt egy kisebb üzletet.

A hosszúra nyúló pihenő után azok a játékosok, akiknek még volt ereje és festéke, ismét újraosztásra kerültek. A partraszállás második felvonása következett. A védelmet zömmel külföldi játékosok, a támadó ékeket pedig a hazai mezőny krémje alkotta. Itt is igyekeztem a tűzvonal közepéről megfigyelni az eseményeket. Sajnos ugyanaz a „hiba”, mint az első ostromnál, itt is megfigyelhető volt. Csak szervezetlenül küzdő, kis csoportokra szakadó játékosok próbálták újra és újra bevenni az igen csak meredek és csúszós domboldalt. Aztán végre kezdett valami „összhangféle” kialakulni és a dombot a támadókkal együtt mászva, csúszva nagy nehezen felverekedtük magunkat a fennsíkra. Itt egy kis „tűzoltószünet” után elementáris erővel zúzták aztán szét a vonalba felfejlődő támadók az utolsó védelmi vonalat. Ezután akinek még maradt energiája és kedve, az az épületekhez vonult egy kis végjátékra. Ide már nem kísértem, kísértük el a csapatokat. Meglepő de a sok mászkálás, futkosás, kúszás, ugyanúgy kifárasztott minket, statisztákat is, mint a játékosok zömét. Csak Peti volt még játékos kedvében, így ő az épületek között küzdött tovább.

Mi a lassan pakoló és távozó játékosok között beszélgettünk, cseréltünk élményeket. Szinte mindenki elégedett volt és szuperlatívuszokban nyilatkozott a játékról. És szinte mindenki ugyanazt az egy negatívumot említette: a külföldi játékosok olyanok voltak, mint a terminátorok. Na nem olyan jól harcoltak, hanem annyira kilőhetetlenek voltak a játék folyamán. Én is éreztem sokszor, hogy jóval több bíró kellene a pályára, aki határozott közbeavatkozásával veszi el a kedvét a csalóknak. Ettől eltekintve, szerintem is egy szenzációsan sikerült, jó hangulatú és kőkemény kihívást jelentő scenario volt a VIII. nemzetközi játék. Amit még hozzáfűznék, mint pozitívum: vendéglátóink ismét jól teljesítettek, mint házigazdák. A szünetek tördelték ugyan a játékot, de amikor „csatára került sor” akkor mindenki százhúsz százalékosan teljesített és odatette magát. Ami szerintem problémás volt a fentebb említetteken kívül a sok pirotechnikai eszköz által okozott tűz, ami csak a játékosok lélekjelenlétének köszönhetően nem harapódzott el. Vigyázzunk ezzel gyerekek!

Zárszóként, csak annyit, hogy a SWAT „érzés” lassan nem csak egy üres frázis, hanem tartalommal megtöltött szlogen lesz! Mindenkinek, aki még nem vett részt a Pápaiak által szervezett játékokon, csak ajánlani tudom a srácok rendezvényeit. Ez a legutóbbi, például szerintem tökéletesen ötvözte a régi elemek és az új ötletek adta lehetőségeket. Kiváló munka, remek szórakozás volt, srácok! Csak így tovább!

[nggallery id=22]

FRISSÍTVE: Ohara beszámolója!

Mivel Ohara a Puffin Paintball oszlopos tagja, volt olyan kedves és elküldte nekem e-mailben, így most megosztom veletek!

Mostantól április 24. az igazi D-day!!! /avagy beszámoló a 2010.04.24.-i scenario-ról/

Szombat reggel 04.30-kor kelés, zuhany, autó bepakolás, Puffinok begyűjtése majd irány Pápa-Tapolcafő, a S.W.A.T. Paintball főhadiszállása. A Puffin Paintball csapat 14 játékossal képviseltette magát. Megérkezés, köszönés és egyből pályabejárás a Kárpátiás BéCsabival. Ügyesen kidolgoztuk a tervet, ami 2 másodperc alatt ment füstbe amikor a bíró elmondta mekkora a pálya. Sebaj! Természetesen a támadócsapatot erősítettük. / nem ígérem, de legközelebb meg próbálom meggyőzni a csapatot, hogy legyünk védők/ Szóval elindul a játék: 1 sípszó – a védők lőhetnek, 2 – sípszó most már a támadók is indulhatnak és lőhetnek. 3×25 ember fért be a hajó imitációkba ezért jó páran csak a második hullámban tudtunk indulni, így volt alkalmam kívülről nézni az indulást. Ahogy a Tacepao által feltett nagyon jó videó sem adja vissza a hangulatot úgy én sem tudom leírni milyen ultrabrutál volt amint a védők fedezékéből kerepelő össztűzhöz csatlakozott az induló támadás fegyver ropogása. Soha még ilyet nem éreztem. Végre indulhatunk és rohanok balra meg váltani a világot. Hosszú nem volt a megváltás mert egy idiótaalulműveltseggfejkreténbaromállat úgy fekszik keresztben az úton, hogy mögötte nem férek, amikor meg előtte rohanok akkor lábon lő hiába ugrok. Gondoltam megfordulok és rárugok egyet, de addigra már a másik négy kilőtt saját embere osztja neki az észt. Vissza a hajókhoz a visszaállási pontra. Második nekifutásra eljutok a balszélre ahol a „Ryan közlegény megmentése” szerű jelenet fogad. Föntről a védők szép pontos sorozatokkal szedik le az átfutókat. Hamarosan egy erős fedező tűz védelme alatt átjutunk Desertfox barátommal egy gödörbe. Itt „örömmel” konstatálom: a jó öreg Tippmann 98 nem óhajtja, hogy hős legyek, hanem inkább azt akarja ne lőjek egyet se. Hát az biztos, hogy nem megyek ki ebből a csatából ha kell majd ijesztően lobálom vagy mit tudom én mi lesz. Kúszunk fel a dombra, elöttünk egy részeg horvát magyaráz, de fingom sincs mit. Jobbra egy labanc fossa a lőszert és az érthetetlen maszlagot. Kúszunk tovább. Felérünk! Király! Lőni nem tudok de legalább a hangszálam kiszakad úgy üvöltök hogy döntse már le a kapunak használt raklapot a csákó. Persze nem érti a szerencsétlen mert ez is sváb. Mindeközben szemből a védők hihetetlen lelkesen nyomják az áldást, de legalább a hátunk mögül is ontják a festéket. ŐSKÁOSZ van. Az adrenalin szintem nem tudom hány csilliárdszorosa lehet a megengedettnek, de az biztos, hogy „még sose vót ilyen jó”. Amikor berontunk a balszélen akkor már VÉLETLENÜL pont Stomi a zászlóhoz rohan és ez azt jelenti, hogy nyertünk. Vége az első csatának! Hihetetlen kurva jó volt!!! Mindenkinek gratulálok!!! Aki kitalálta, megépítette, védte, támadta, fényképezte, bírózta vagy csak nézte!

A második csatára elő kerül az Etek2. A jobb szélen próbálkozunk. Szépen fogy a lőszer meg az ellenség aki egyébként kis létszáma ellenére nagyon tiszteletreméltóan tartja magát. Kapok egy vállast, irány a visszaállás. Na itt van egy kis gond mert a t.bírósportárs /szándékosan kisbetűvel/ nem enged visszaállni vagy 20- 25 pirosat mert szerinte 10 percenként van visszaállás. Arra a kicsiny ám nem elhanyagolható tényre miszerint – 10 perc VAGY 10 ember – pont nagy ívben szarik! A bennem lakozó egészen kicsi Ördög sugallatára elkezdem mondani a többieknek, hogy lőjjük le a francba és álljunk vissza. A többiek leszavaznak. A kisördög mondja : lődd le ezeket is! Végül jön egy másik bíró és egyből vágja mi van úgyhogy mehetünk. Rohanok vissza és megy tovább a hosszú sorozatok preciziós elhelyezése.
Itt meg említenék egy fotóst aki az úton / tehát nem a pályán / ácsorogva tökéletesen a kanyarodó út miatt a kib..szott lővonal kelős közepén csodálkozott miért üvöltözünk vele, hogy menjem már fotósmamába vissza. A kisördög győzött! Nem vagyok rá büszke és ezúton elnézést kérek tőle, de bizony oda húztam rá egy rövidebb 30-as sorozatott. Még mindig nem vette észre mi van és már éppen szuronyrohamra indultam volna ellene, de a mögötte lévő ellenfelet kiszedték középről így megúszta. Futás előre. Az út túloldalán lévő ágyukat kell bevenni. Derekasan védik, de végül csak bejutunk. Amíg a tüzérségi állás közepére érnek addig én még az egyik fedezéket rohanom le ahol mozgást látok. Szerencsére nem lőttem mert a fedezékhez érve egy magát megadó csókát találtam aki nem mert felállni. Frankón bizonygatnom kellett neki, hogy felállhat mert vége van. Tiszta sokkos volt. Mondjuk nem csodálom mert volt egy kis tűzfölénye a támadóknak. Vége a második csatának is.

A harmadik csatában be kellet jutni a városba. Ezeket az épületeket mindig nehéz megvívni és a védők eddigi hősies teljesítményét figyelembe véve most különösen kemény diónak ígérkezik. A felszereléseink igazítása kicsit több időt vett igénybe, ezért kb. 10 perccel később értünk a csatába. A táram nem ment úgyhogy gyors szerviz Balutól a repkedő golyók között / hálás köszönet érte / és így újabb 10 perc telt el a csata szélén. Ekkor teljesen a pirosak háta mögött a bokrok alól előkerült egy sárga és csak Desertfox azonnali önfeláldozó bunkerezése mentette meg a pirosakat a hátba kapástól. A sárgáknak ha jól tudom nem volt szabad kijönni a házakból! Mindegy, túl vagyunk ezen is. A sárga házba való bejutás véleményem szerint részben Csabee érdeme, aki olyan helyen ment be ahová én szagolni sem mertem volna nem hogy bemászni. Tisztul a folyosó, a sárga épületből irány a gumis pálya. Csabee megy elől én utána. Két embert ismerek a paintballosok között akinek az ötletét feltétel nélkül elfogadom és ha mondja hova menjek akkor indulok. Az egyik Stomi, a másik pedig Csabee. A gumis pályát végigfutva bejutunk a fehér épület földszintjére. Csabeenak nincs levegője, de jellemzően legelöl van. Üvöltök, hogy jöjjenek utánam és szép lassan érkeznek is a pirosak minden felől. Felérünk az első emeletre és kezdenénk megtisztítani amikor ismét baráti tűz áldozata lettem. Ezúttal BéImi a Kárpátiából lőtt le. Ez van. Itt már nincs visszaállás, úgyhogy irány az ebéd. Nem sokkal később a pirosak megnyerik a harmadik csatát is a teljesen kivérzett municióból kifogyott sárgák ellen. Mondanom sem kell Csabee túlélte levegő és lőszer nélkül.

Az ebéd finom volt és annyira laktató, hogy én már az ebéd utáni játékra nem is mentem be. Arról a játékról remélem a többi Puffinos ír valamit!
Mindent egybe véve bár reggel 5-től este 8-ig kicsit hosszú volt a nap, de megérte mert a SWAT-os srácok ismét emeltek a lécen és elérték, hogy mindenképpen menjek az őszi játékukra. Látszott, hogy rengeteg munkát tettek bele a történet kitalálásába és a pálya építésbe. GRATULÁLOK!!!
Köszönöm mindenkinek a felejthetetlen napot.
Linárt Peti (Ohara-Puffin)
2010.04.24.