Beszámolók

Mivel nem tudtam elmenni a II. Várárok Kupára, Kőszegre, hogy személyesen készíthessek egy beszámolót a versenyről, így felkértem Lacza Leventét, hogy írjon egy kis élménybeszámolót az eseményről. Ezúton is szeretném megköszönni neki, hogy habár rövid, de olvasmányos beszámolót készített. Íme: Tovább »

Hát igen. Tagadhatatlanul nyár van. Így az augusztus derekára megszervezett, szokásos Pápai miniscenariora, meglehetősen kevesen mentünk el. Tovább »

Előrebocsátom: nem bírom az alkoholt! Így hiába mentünk már 03-án, pénteken este, az utazás közben elfogyasztott szesztől, mire a helyszínre értünk eléggé illuminált állapotba kerültem, így az estéről sok emlékem nincs, csak annyi, hogy nagyon jól éreztem-éreztük magunkat!  Tovább »

A hajnali kelés és autózás szokásos menetrendjével nem untatnák senkit. Aki jár ilyen rendezvényekre, az tisztában van a korán kelést ellensúlyozó belső feszültségről, a várakozás izgalmáról. Minden fanatikus játékosnak ünnepnapok az ilyen összeröffenések. Nagy létszám, nagy terület, nagy kihívás. Minden paintballosnak ki kell próbálnia, ha még nem tette, az ilyen „big game” stílusú játékot. Garantált az élmény és a kellemes kikapcsolódás, főleg, ha ezt olyan rutinos rókák szervezik, mint a Pápai SWAT Paintball Egyesület tagjai.

Immáron a hatodik scenariót rendezték a srácok. Ebbe a sorozatba a negyedik játéknál volt szerencsém becsatlakozni a játékosok táborába, így van összehasonlítási alapom. A helyszín és a pályák, a szokásosak voltak. A SWAT főhadiszállása Pápa-Tapolcafő mellett található, egy volt Szovjet Laktanyában. Ez a terület nagyon alkalmas ilyenfajta játékok megrendezésére. És ha a jó terület adott, akkor már csak jó ötletek kellenek egy jó scenarióhoz. Szerencsére az ötletekben nincs hiány, így idén is új feladatokkal leptek meg minket a srácok.
Két pályán egy-egy oda-vissza játékot szerveztek a srácok. Mindkét játék, támadók és védők között zajlott. Az elsőben a bunker fölötti, erdős-bokros területen 8 (+1) „bázis” került kihelyezésre. Ezekről, a bázisokról kellett begyűjtenie a támadó csapat játékosainak a rajtuk elhelyezett számokat, miután a bázisokon lévő zászlót sikeresen felhúzták. Ha a támadók felhúzták a zászlót, a védők már a bázist vissza nem foglalhatták, onnan vissza kellett vonulniuk a még saját kézen lévő bázisok védelmére. Ha a támadók a kilenc bázisból hatot elfoglaltak, nyertek. A játék feladatát időre kellett teljesíteni.
A második feladat „túszszabadítás” volt. Ez a játék az épületeknél zajlott, ahol is 4 térkép és 4 túsz volt elrejtve. A támadóknak ezeket, a térképeket és a hozzájuk tartozó túszokat kellett megszerezni – kiszabadítani és egy kijelölt ponthoz (a kapuhoz) „menekíteni”. Ez a játék is időre zajlott és a támadóknak elég volt 3 térkép és túsz megszerzése a győzelemhez.
Mindkét játék 2 körös és 1-1 órás volt. A játékok során a kilőtt játékosok tízpercenként állhattak vissza a játékba, egy-egy visszaállítási pontról.

Megérkezésünkkor sok ismerős és ismeretlen arcot láttunk. Hála az égieknek, kellemes napsütés és optimális körülmények várták a játékosokat, akik ha nem is a megszokott nagy számban, de nagy lelkesedéssel érkeztek. A szokásos helyen történő leparkolás után következett a kipakolás és a felszerelések összeszerelése. Mi kihasználtuk a büfé adta lehetőségeket, és ittunk egy kávét, majd készülni kezdtünk a játékra. Az ilyenkor adódó, menetrendszerű technikai problémákat sikeresen elhárítottuk, „kronóztunk” egyet, majd a játékosok elosztása és az első játék eligazítása következett. Az eligazításon, mondhatni menetrendszerűen, egy kis viccelődés is belefért.
Miután létrehozták a két csapatot (piros és sárga karszalaggal megkülönböztetve őket) elfoglaltuk helyeinket a pályán. Társaimmal a sárga csapatba kerültem és az első játékban a bázisok védelme volt a feladatunk. Itt említeném meg, hogy Ausztriából is érkeztek játékosok, akik szintén a sárga csapatot erősítették, még ha a nyelvi akadályok ezt néha nem is tették olyan egyszerűvé.
Társaimmal az egyes és kettes bázis között helyezkedtünk el a bokrok takarásában. A játék elindulásakor kicsit talán lassan vette fel a piros csapat a játék ritmusát, ezért elég sokáig kitartottunk. Itt még egy vicces szituáció is kialakult, ugyanis egy önfeláldozó piros játékos berohant az első bázisra és letépte a zászlót rúdjáról, gondolván, azt kell megszerezni…
…miután a zászlót az egyik bíró visszaszerkesztette a bázisra, elordibálásra került, hogy nem letépni, hanem felhúzni kell a zászlót. Letépni a számot tartalmazó lapot kell a rúdról…
Sokáig nevetni ezen a szituáción nem maradt időm, mivel két oldalról előrontó pirosak egyikének köszönhetően, már sétálhattam is kifelé a visszaállítási pontra, egy elég szép púppal a fejem búbján!
Visszaállásom után zömmel a pálya bal oldalán küzdöttem vállvetve társaimmal, változó sikerességgel, de maximális jókedvvel. Párszor még sétálni voltam kénytelen, de ez is beletartozik a játékba. Az egy órás időkeretet kijátszottuk, így sikeresen védtünk meg annyi bázist, hogy a piros csapat ne érezhesse a „siker ízét”.
Kis pihenő után a sárga csapat próbálkozott azzal, hogy elfoglaljon annyi bázist, amennyit csak bírt. Ekkor már megértettem, hogy a támadóknak nincs is olyan könnyű dolga, mivel a sűrű növényzet és bokrok, kiváló fedezéket nyújtanak a jól elhelyezkedő védőknek. Az egyes és kettes bázist, mi is könnyen vettük birtokba a terep nyitottságából adódóan, de ezután igazi dzsungelharc bontakozott ki. A sűrű bozótosból mindenhonnan lövések hallatszottak és nagy csata zajlott. Pár játékostársunk elhozta a bunkerben található +1 számot, a kilencest, amiből ismételten félreértés adódott, mivel páran úgy hittük, hogy ha ezt megszerezzük, nyertünk. Tévedtünk! A bunker kijáratánál lévő bázison elhelyezett nyolcas számú lap megszerzésével tudtuk volna ezt a célunkat elérni. Némi dzsungelharc után, négyen úgy határoztunk, hogy megpróbálunk keresztülmenni a pálya alatt húzódó bunkeron. A fenti meleg és napsütés után, szinte döbbenetes kontraszt volt a hideg és a pár gyertya által nyújtott pislákoló fény! A túloldalra érve (nem kis időt vett igénybe a „séta” a sötétben), szinte azonnal tűzharc bontakozott ki a védekező csapat őrei és közöttünk. Ennek a tűzharcnak első áldozataként jöttem ki a bunkerből. Ekkor derült ki, hogy már nincs lehetőség a visszaállásra, ezért lepakoltam „táborhelyünkön” és a közben feltálalt paprikás krumpli fogyasztására koncentráltam, az idő közben a kocsinkhoz érkező két útitársammal együtt. Az étel most is, mint mindig, kiváló volt és nagyon jól esett! Ez a szünet lehetőséget adott arra, hogy kibeszéljük a két kör tapasztalatait, élményeket cseréljünk.

A kaja után jöttek a túszszabadítós játékok az épületeknél. Itt ismételten a sárga csapat védekezett az első körben. A sárga épületnél bontakozott ki nagy csata. Mi egy eléggé passzív helyen „őrködtünk” egy darabig, majd a sárga épület jobb oldalán próbáltunk meg komolyabban játékba avatkozni. Elsőre ez nem igazán sikerült. Ennek Soma barátom „látta kárát”, egy sorozat képében, amit rossz pozíciónk és az épület „étkezdéjében” használt füstgránátok egyikének köszönhetett. Ekkor behúzódtunk az épületbe, és az ablakokból vertük vissza a piros csapat intenzív támadásait. Itt szerencsésen kitartottunk az első kör végéig, habár szépen körbelőtték fedezékeinket.
A második körre kicsit átrendeződtek a viszonyok, mivel a piros csapatból sajnos elkezdtek hazaszivárogni az emberek. Két társam is „bepirult”, ennek köszönhetően pedig, dugába dőlt az a támadási tervünk, amit még védekező csapatként ötlöttünk ki. Nem sokkal a támadás megindítása után Kapó barátommal találtunk egy térképet és annak útmutatása alapján egy „túszt” is. Kis híján berosáltam a röhögéstől a túszt látván, ugyanis a túsz egy szalmával kitömött zsák volt, melyre, egy számomra ismeretlen művész, pingált ábrázatot! A túszt Kapó kapta a vállára és felvezetésemmel a pálya szélén próbáltunk meg eljutni a kapuhoz. Ekkor két osztrák csapattársunkkal találkoztunk, akik azt próbálták elmagyarázni, hogy előttünk rejtőzködve több piros játékos is van. Ezekkel a védőkkel aztán egy komoly tűzharc alakult ki, melynek során ismételten a fejem tetejére sikerült kapnom egy lövést. A visszaállási pontra távozásom alatt, valaki még sikeresen hátba sorozott, feltartott kezeim ellenére is, de nem ért meglepetésként az eset, mivel ez szinte majdnem minden scenarión előfordult már velem. A visszaállás után megpróbáltam ismételten eljutni arra a helyre, ahol kilőttek, de mire odaértem a helyzet olyan mértékben megváltozott, hogy sem túszt, sem csapattársakat nem találtam már ott. Csak pár piros játékost! Lőszerem és levegőm eddigre igen csak megcsappant, így úgy döntöttem, hogy tartalékaim maradékával ezeket, az ellenfeleket fogom „elszórakoztatni”. Két oldalról kaptam az „áldást”, de így is sikerült hosszú sorozatokkal válaszolnom rájuk! Aztán jött a szokásos fejem búbjára érkező lövés. Később megszámoltam, nyolc darab bogyó maradt a tárban. Számomra véget ért a harc.
Az autóhoz visszatérve és felszerelésemtől megszabadulva az első utam a büféhez vezetett. A hideg sör felüdülésként hatott rám…
…felszerelésünk elpakolása után a házigazdákkal beszélgettünk egy jót, levezetésképp. Közben fogyasztottunk némi folyadékot, ki-ki ingerenciája és dehidratáltsága szerint. Én továbbra is a sört részesítettem előnyben. Házigazdáink ismételten felhívták figyelmünket arra, hogy előző nap is érkezhettünk volna, egy jó kis sátorozásos, kajálós, iszogatós estét eltöltve körükben. Legközelebb, ígérem így lesz!

Ezúton is szeretném megköszönni a Pápai SWAT Paintball Egyesületnek a játéklehetőséget, a kifogástalan szervezést, az ötletes játékokat! És már most várom a VII. scenariót! Csak remélni tudom, hogy arra már szerbiai barátaink is el tudnak jönni, akiket személy szerint nagyon hiányoltam a rendezvényről!

2009. május 17.

Tacepao

Még valamikor márciusban, a srácok honlapjának fórumát nézegetve értesültem a játék lehetőségéről. Mivel, tavaly két általuk szervezett scenarion (Octoberfest és Mikulás) is volt szerencsém részt venni, így nagy várakozással tekintettem a játék elé!
Pedig ekkor még semmi konkrétumot nem lehetett tudni a Big Game-ről. Mivel aktívan böngészem kis hazánk nem épp nagyszámú, a témakörrel foglalkozó, és működő oldalait, így időről-időre visszatérve a srácok honlapjára (ami szubjektív véleményem szerint a legigényesebb ilyen témakörű honlap az országban), újabb és újabb információmorzsákhoz jutottam. Nem tudom, konkrétan ki felel a „Web-marketing és dizájn” területekért, de nagyon jól előkészített és beharangozott Scenario lett a Majális Big Game. Ahogy közeledett a játék napja, úgy jutott az érdeklődő, több és több információhoz. És a fórumban feltett kérdésekre is gyorsan és pontosan érkeztek a válaszok! Ilyen előkészületek után, mint egy pattanásig feszített rugó, vártam végre a nagy napot!

És eljött. Így autóba be, Kapóhoz el, itt átpakolás az ő nagyobb és kényelmesebb autójába, majd Székesfehérvár egyik nagyáruházának parkolójában, másik két útitársunk (Peti és Tomi) becsatlakozása után Tököl felé vettük az irányt. Szerencsére az autópályán és azon a csodálatos M0-ás „valamin” dinamikusan tudtunk közlekedni, így a hivatalos kapunyitás után tíz perccel már a pálya bejáratánál feltorlódott kocsisorban találtuk magunkat. Miután befizettük a belépődíjat, megkaptuk a karszalag, térkép, kajajegy csomagunkat. Leparkolás után máris kellemes társaságban találtuk magunkat. Scenariokon mostanában megtalálható „kemény mag”, jó pár ismerős arc készülődött a játékra. Kis beszélgetés után „terepszemlére” indultunk Kapóval. A dolgok, mondhatni, a megszokott helyeken voltak, csak egy valamit hiányoltunk, de nagyon: egy Büfét, ahol kávét és egyéb hűtött italokat lehetett volna venni. Tudom büfé nélkül is, lehet élni-létezni egy scenarion, de mi szeretjük a kényelmes megoldásokat. Konstatálva, hogy a kávé most kimarad, visszatértünk az autónkhoz és készülődni kezdtünk a játékra. Szinte csodaszámba ment, hogy most nem voltak „szokásos” technikai problémáink. Csak Gabi barátunk jött oda egy kis technikai problémával hozzám, ami férfiasan bevallva kifogott rajtam, így segítőkészség ide, segítőkészség oda orvoslásra nem került. Szinte már kész is voltunk az előkészületekkel, mikor is az eligazításra felhívó kiabálás ütötte meg fülünket. Így átsétáltunk a bázisépület túloldalára, ahol aztán elosztották két részre a csapatot a szervezők. Itt kicsit megdöbbentem azon, hogy „milyen kevesen” kb. százharmincan voltunk (a pontos szám elhangzott ugyan, de elnézést, hogy nem idézem – elfeledtem). Levente, a szervezők részéről, a szokásos kiabálással próbálta a társaság figyelmét magára vonni, ami kis idő után sikerült is. Ekkor ismertetésre kerültek a szabályok, és a csőzsák használatára hívták fel a játékosok figyelmét. Sokunknál nem volt eme kézségből, így ingyen osztogatott csőzsákra úgy csaptunk le, mint a seregélyek az udvarunkon álló cseresznyefára. Itt, utólag bevallom férfiasan, potyáztam kicsit, mivel lusta voltam vissza battyogni a kocsihoz az ottfelejtett csőzsákomért… Kis baráti társaságommal a piros csapatba kerültem és elindultunk a „titokzatos” védendő tárgy felé. Ez kicsit magyarázatra szorul, tudom! A srácok nagyon sokat dolgoztak a pályán. Bontottak falakat, ástak árkokat, ösvényeket alakítottak ki és készültek egy kis „meglepetéssel”. A meglepetés pedig két pirotechnikai vezérlőtáska volt a két csapat bázisán. A játék célja a táskák elérése, és a hozzájuk kötött pirotechnikai eszközök elműködtetése volt. Szóval felvezetődtünk a mi táskánkhoz. Ekkor ért egy kis meglepetés, mivel a táskánk nem pontosan ott volt, ahol a térkép jelölte (később kiderült, hogy a másik táska sem pontosan az „X” helyén található). Itt próbáltunk kitalálni hirtelen valami stratégiát, de a tikkasztó hőség elöl valahogy szinte mindenki az árnyékos foltokra menekült… és ekkor elhangzott a „maszkot fel” vezényszó és kezdetét vette a játék!

Páran azonnal rohanni kezdtek, mint az őrültek, az ellenséges csapat irányába. Mi a megfontoltabb, oldalazós-felderítős mozgást választottuk. Elindultunk a nekünk balra eső pályarész felé, ahol is aztán kikötöttünk az egyik új faláttörésnél, ami a „kábeldobos” pályára nyílt. Ekkor már feltünedeztek szemből, a bozótosból, az első sárga játékosok, és kialakult az első tűzharc. Míg páran a romok takarásából „fedező tüzet” biztosítottunk, pár csapattársunk kirontott a kábeldobok és Trabantok közé. Ez sokáig patthelyzetes szituáció volt, ugyanis az általam belátott területen „megmerevedett” a frontvonal. És jött az első blama. Ki kellett gyalogolnom a harctérről, ugyanis a táramban az elemek megadták magukat. Elem még akadt volna, de a letört tárajtót tartó szigetelőszalag leszedése már nem sikerült úgy, hogy újrahasznosíthassam. Ez az incidens amellett, hogy sétálásra kényszeríttet, emlékeztetett rá, hogy ideje új tárat vásárolnom…
…sikeres reparálás és szigetelőszalagozás után, újratöltöttem készleteimet és a visszaállási pontra érkezve, még szerencsém is volt, mivel pont piros visszaállás volt. A visszaállásról: Az Octoberfesten is használt Gaz lebontott oldal és hátfallal állt a visszaálló játékosok rendelkezésére. Egyszer a sárga, egyszer a piros csapat visszaálló játékosait szállította a játékterületre. Szóval, épp visszaállás volt, így felkapaszkodtam az autóra, jó néhány csapattársam kíséretében. A száguldás felkeverte a port és már ott is voltunk a kiszállási ponton. Kiszállva már bele is vetettem volna magam a küzdelembe, amikor a második blama is utolért! Két tube-om kiszálláskor valamiben elakadt és tartalmuk az autó padlóján és a környezetében landolt. Még jó, hogy betáraztam… A pálya jobb oldalán a bozótosban nyomultunk előre Kapóval és egy másik csapattársunkkal. Egész jól sikerült megközelítenünk a sárgák által védett 13 sz. épületet és környezetét. Természetesen kiszúrtak minket, így elég kellemes tűzharc alakult ki a területen. Előbb Kapót, majd az időközben hozzánk csatlakozó Zsolti lőtték ki. De előtte azért jó néhány sárgát sétára kényszeríttetünk. Egyedül maradván, feljebb húzódtam és két védő játékost vettem tűz alá. Na ekkor vagy hat helyről jött az áldás és ki is mázoltak szépen, így én is sétálhattam egy kellemeset a tikkasztó napsütésben. Feltöltődve a szó minden értelmében szállítódtam vissza a pályára. Ekkor középütt próbáltam érvényesülni, de ez a periódus igen rövidre sikerült, mivel egy „sznájper” a bozótosból jó közelről meglepett. Búcsúzóul (gondolom mozdulataim nem voltak egyértelműek, és a „jó-jó, megvagyok” mondatomat pedig biztos elnyomta a fegyverének a hangja) még egy rövid sorozatot akasztott a jobb fülemre és nyakamra, pont olyan szögben, hogy szépen véresre csípett a lövés… séta… füldörgöléssel…
…visszaállásom után ismét középütt próbálkoztam, gondoltam hátha van olyan balga a „sznájper”, hogy még mindig ugyanott lapul. Nem volt ott, így tovább haladtam. A harc ekkor már a 13 sz. épület előtt zajlott. Pár piros csapattársam az árkokban próbált előre nyomulni, követtem hát őket és hamarosan az egyik lövészárok végében találtam magam. Pozícióm több okból is előnytelennek bizonyult. Felállni nem tudtam az ablakokon kilövöldöző sárga játékosok miatt és oldalirányba haladni, már nem tudtam, mivel felfedeztek, számomra ismeretlen okból és oldalról kaptam az áldást. Egy bizonytalan sorozattal próbáltam válaszolni, de mivel éreztem a vesztett helyzetet, így ez már csak amolyan jelképes lövöldözés volt. Kifelé menet erőteljes fáradság vett erőt rajtam, így csak lassan haladtam. A visszaállási pontra érve láttam, hogy egyesek már az időközben megérkezett ebédet fogyasztják jóízűen. Több sem kellett nekem, az autóhoz „siettem” és megszabadultam felszerelésemtől! Egy életmentő zuhany után, amit kedves vendéglátóink bocsátottak a rendelkezésünkre, már a tálalt ételek felé is fordultam. A babgulyás sűrű, gazdag és igazán ízletes volt. Az árnyékban evés közben persze ment az „élménybeszámoló”… és ekkor felhangzottak a piros csapat bázisa felől a rakéták. Valaki elindította azokat a táska segítségével. A kanál gulyás majd a torkomon akadt… most, ez hogy?! Úgy látszik annyira a sárga bázis ostromára koncentráltunk, hogy a mi kis táskánk őrizetlenül maradt…
…evés utáni pihenőben, (Pápa után ismételten) döbbenten láttam, hogy egyre többen „szivárognak el” a parkolóból. Ezt sohasem fogom megérteni. Ha valaki veszi a fáradságot, pénzt, miegymást, hogy akár az ország túlsó végéből elautózzon egy scenariora, akkor mi a fene viszi rá arra, hogy a játék felénél távozzon… eh! Csak magamból tudok kiindulni. Nekem egy-egy ilyen Scenario szabályos ünnep! Olyan játékélménnyel szolgál, amit szerintem semmi más játékverzió nem tud vissza adni…
…de lehet, hogy én vagyok hülye!

A második fordulóra természetesen térfélcsere következett. A megcsappant létszámok újraellenőrzése után, ismételten felvezették a csapatokat a kiindulási pontokra. Itt már hiába is kerestük az árnyékot, olyan nem volt! Viszont volt végre egy érdekes stratégiai javaslat, amit nagyjából mindenki elfogadott. A lényeg annyi volt, hogy a piros csapat visszaállított játékosai „őrzik a táskát”, mindaddig, amíg a következő viaszálló csoport át nem veszi tőlük ezt a feladatot. Ezt ezután, többé-kevésbé be is sikerült tartanunk. Miután sikerült ezt a taktikai elemet megbeszélnünk, már el is hangzott a „maszkot fel” vezényszó, és rá pár pillanatra már „rá is rontottunk az ellenre”! Ezúttal középen próbálkoztunk Kapóval. A kábeldobos pálya széléig jutottam, majd egy „esküszömnemtudomhonnanjött” sorozat késztetett újabb sétálásra. Visszaálláskor összefutottam Kapóval, így álltunk vissza aztán, hogy a következő váltásig őrködjünk a bázison. A váltás megérkezése után, egyből tanakodás nélkül a pálya nekünk bal kézre eső szélén, a dzsungelbe vetettük magunkat és egy nagy oldalmanőverbe kezdtünk páran. Lendületesen, de óvatosan nyomultunk előre, és már a Trabantos pálya széléig el is jutottunk, amikor a sárgák bázisa felől rakéták törtek az ég felé! A nyílt terepre kiugorva ünnepeltük a győzelmet és éljeneztük az előttünk ugyanazon az útvonalon a bázisra beérő, és a táskát megkaparintó társainkat! A piros csapat mámorosan gyülekezett a visszaállási ponton, de ünnepelni nem sok időt hagytak a szervezők, mivel máris térfélcsere következett! A „végjátékhoz” ugyanazon „táskaőrző” stratégiával készültünk neki, mint az előzőhöz. A játék indítása után a most már jobbunkon található bozótos felé vettük az irányt. A dzsungelben persze szembetalálkoztunk a sárgákkal. Itt heves tűzharc után mind két oldalon játékosok indultak a visszaállási pontra, közöttük én is.
A pályára visszatérve középtájon próbáltam meg érvényesülni. Itt harc közben sok ismerős keveredett mellém, vagy épp fordítva. A kábeldobos pályarészről kifelé vezető, hordókkal szegélyezett úton aztán jött a blama ismét. A szigetelőszalag nem bírta a hőséget és leolvadt az elemajtóról így ismét sétálni voltam kénytelen kicsit az autóig. Na ekkor már végleges és brutális megoldásként a Tomitól kapott széles szigetelőszalag segítségével szinte teljesen körbetekertem a tárat. Gyors visszaállás után, egy kis őrködést követően, ismét a jobb szélen próbálkoztam a 13 sz. épület oldalánál. Elég sokáig kitartottam, de előrejutni már nem sikerült, sajnos, mivel az „égből aláhulló” festékbogyó épp a markerem csövét választotta leszállási zónának. Séta, majd visszaállás után, már szinte semmire sem figyelve, a sárgák bázisát támadtuk, egyre több sikerrel. Ekkor már szinte minden kockázatot bevállalva, „kamikaze” stílusban nyomtam, aminek persze a következménye az igen gyakori séta lett. Bánkódni viszont nem volt okom, mivel minden visszaállásomkor örömmel tapasztaltam, hogy egyre szorosabbra vonjuk a gyűrűt a sárga csapat bázisa, és indítótáskája körül. A 13 sz. épület már a miénk volt és a 14-es is kezdett „sárgamentes” lenni. Minden oldalról mi támadtunk! És már bent is voltunk abban az épületben, aminek a túloldalán az áhított „zsákmány” várt minket. Az épület jobb oldalán kitekintve a leghátsó szobából egy sárga játékos készült megszórni minket. Még időben berántottam a fejem. Ekkor megérkezett Zsolti és fedező tüze mellett az épületből kiugrottam és folyamatosan lőttem a sárga játékos vélt helyét. Ekkor az eddig a bozótban, csendben lapuló másik sárga játékos szépen végigvarrt! Tébláboltam kicsit a pálya szélén, mivel éreztem, hogy a győzelem már nagyon közel van, de aztán olyan hirtelen tört rám a fáradság, hogy elindultam a visszaállítási pont felé. Még oda sem értem, amikor a győzelmünket jelentő rakéták az ég felé törtek!

Szinte a legutolsók között távoztunk a pályáról. Egész úton hazafelé ment a sztorizás. Nem csak én, hanem minden útitársam gazdagodott olyan élményekkel, amik felidézése még sokáig mosolyt fog csalni az arcunkra. Személy szerint, a blamák és gikszerek ellenére is, nagyon jól éreztem magam! Zárszóként, ismételten meg szeretném köszönni a szervezőknek a játéklehetőséget! A kiváló szervezést, a szokásos jó hangulatú napot, amit remélhetőleg sokszor meg fogok, fogunk tapasztalni még! (Azért egy büfé, ahol kávét is lehet kapni, jó volna srácok! )

2009. május 25.

Tacepao