Scenario

Ebben az évben talán ez volt a leginkább rendhagyó scenario számomra. Így a beszámolóm is talán rendhagyó lesz! Kezdhetném persze, a szokásos száraz rizsával, hogy autózás, megérkezés, ennyien voltunk, stb. stb. De nem teszem! Miért? Mert egyszerűen olyan hangulat volt ezen a rendezvényen, amilyenben idén még nem volt részem. Egyszerűen kis baráti társaságom minden tagjának, élükön a győri fenegyerekkel, Csabival, egyszerűen elmentek otthonról! De ez az infantilis hangulat, úgy gondolom nem csak a mi társaságunkat jellemezte, hanem szinte mindenkit!

Korán megérkeztünk, így sok időnk maradt a készülődésre. Láthattam amint Balázs és Levente életnagyságú másait készítésük közben. Ezek olyan fokú derültséget okoztak már az első percekben, hogy így visszagondolva, már nem is vagyok annyira meglepődve ezen az infantilis hangulaton, ami jellemezte a scenariot.

Míg mi felszereléseinket készítettük elő, a szervezők még az utolsó finomításokat végezték a pályán! A pálya: a legutóbbi Majális Scenario óta ismételten átvariálták, a mostani „küldetéshez” igazították a srácok. A kiszabadítandó túszok, azaz B és L ügynökök életnagyságú másai a pálya két oldalán kialakított védelmi állásokban kaptak helyet, amiknek környezetében frissen felállított fedezékek uralták a terepet. Voltak új földmunkák is, mint a labirintus-lövészárok és egy újabb, földgyaluval megtisztított ösvény. A mostani játékra kijelölt pályarész magában foglalta a klasszikusnak számító kábeldobos pályát, és a szokásos gyülekezési pont és az előbb említett pályarész közötti „dzsindzsást”. Ennyit a pályáról. A körítés szinte a megszokott volt. Bullets trade show és lőszerek minden mennyiségben. A min viszont teljesen ledöbbentem, az a BÜFÉ volt! Isten áldja a kitalálóját, odaszervezőjét! A játékosok is hasznosnak találták, nem csak én, hiszen szorgalmasan fogyasztották a forralt bort, teát, sört ingerencia szerint. Természetesen amiért én külön örülök és köszönöm a büfét, az az ott kapható kávé! Kávémániám már mondhatni közismert, így többször is kihasználtam a büfé nyújtotta lehetőséget.

Az eligazítás kicsit kaotikusnak tűnt számomra, mivel vidám csapattársaim folyamatos ökörködése miatt, alig-alig hallottam Balázskát, aki a missziót ismertette a megjelent 140 harcossal. Joe megpróbálta ugyan, Leventét pótolandó, kiabálással odavonni a játékosok figyelmét, de kevés sikert aratott próbálkozása, ugyanis a hátsó sorokban, pisszegésem ellenére sem hallottam a mondandó felét. Annyi biztos volt, hogy túszt megragad, füstgránátot elműködtet, túszt a kimenekítési pontig szállít…

A sárga csapatba kerültünk, mi Győriek, Pápaiak, Szennaiak, Pécsiek és Fejér megyeiek és a bal oldali bázistól indultunk az első csatába. Próbáltunk valami védjük is a túszt és támadjunk játékot kialakítani alkalmi csapattársainkkal, de olyan kaotikus volt a helyzet, hogy értelmetlenek tűnt minden átfogó stratégia kialakítása. A harc kezdetén a pálya bal szélén meneteltünk előre, és a kábeldobos pályarész végén próbáltunk meg áttörni. Az addigra a palánkkerítés mögötti dombra és bokraiba megérkező pirosak próbáltak megállítani minket. A palánkkerítésnél található egyik nagy kábeldob fedezékéből kihajolgatva kiszedtem két, vagy három ellent, majd a hátam mögé nézve, láttam, hogy Kapóval baj van. Lőszere a fedezék mellett a földön, tár a markere helyett a kezében. Az átkozott ciklon bedarálta a lőszert, de úgy, hogy az egész marker belseje egy merő festék volt. Megindult tehát kifelé, és én ismét a pirosakra összpontosítottam. Azaz csak akartam, mivel alkalmi táram leállt. Így követtem Kapót az autónkhoz, ahol is közösen majd egy órás szervízszünetet voltunk kénytelen tartani, melyet most nem részleteznék. Elég legyen annyi, hogy Kapó problémája valós volt, én meg szimplán balfaszkodtam kicsit. Javítás után visszatértünk a harcba, ami addigra már, meglepő mód a mi bunkerünk körül zajlott. Itt jegyezném meg, hogy a rendezvény alkalmára Kapón és rajtam található fehér kezeslábas, hátán ÁNTSZ felirattal, humoros volt ugyan, de kimondottan hátrányos. Ugyanis visszatértem után szinte azonnal ledaráltak valahonnan és röviddel ezután Kapó is ugyanerre a sorsra jutott. Kimentünk tehát a visszaállítási pontra, de visszatérnünk már nem sikerült, ugyanis jött a hír: Elvitték Leventét!

Szünet következett, majd a másik oldalról is próbálkoztunk. Ekkor más, kötöttük az ebet a karóhoz és öten a bázis védelmére hátramaradtunk, és az első visszaállóktól is megköveteltük ugyanezt, majd a harcba vetettük magunkat. A pálya nekünk jobbra eső része felé mentünk, ahol is a két domb közötti út jelentette a frontvonalat. Próbáltam egy alkalmas pontot találni a domb mögüli kinézésre, amikor is Szőke úr tűnt fel mellettem markerral a kezében, aki eleddig mint játékszervező ténykedett. De most szép sárga karszalag díszelgett rajta, s ennek megfelelően ki is szedett a túlsó dombról egy piros játékost, majd egyet egy hordópár mögé szorított. Ekkor a túlsó dombon kiszedtem én is egy ellent, majd nem sikerült kilőnöm a hordópár mögött lapulást elunó és visszavonuló játékost. Tájékoztatni próbáltam társaimat a megváltozott helyzetről, de ekkor a túlsó dombon lapuló valaki a fejemre koppintott egy lőszert. Séta következett és egy kis méreg. Beláttam ugyanis, hogy hófehérnek ugyan már nem mondható, de eléggé feltűnő kezeslábasom nem tesz optimális tagjává a sárga csapatnak, így megváltam tőle. Visszaérkezésemkor kicsit „pihentem” a bázisnál, majd az egyik bíró felszólítására, hogy alkossak végre valamit, sikeresen elbotlottam egy hantban és majdnem pofára estem. Gondolom, nem erre számított, de azért megindultam az ekkor már a bal oldalon szinte a bázisunkig feljövő pirosak felé, keresztül a bozótoson. Ez hiba volt. Az átkozott bozót olyan sűrű és áthatolhatatlan volt, hogy ha nem csörtető vaddisznóként akartam keresztül haladni rajta, akkor kénytelen voltam nagyon lassan haladni. Főképp, mivel pirosak voltak körülöttem, és az időközben szintén a bokorban felbukkanó csapattársam körül. Ki-ki lődöztem ugyan a bokorból, aminek volt is eredménye. pl. hogy valakik, akik piros karszalagot viseltek, lövéseim után nemtetszésüknek adtak hangot. Így szerencsétlenkedve a bokrosban, mely bebizonyította, hogy nem a barátom, nem igazán jutottam előre. Elunván ezt a lopódzásnak alig nevezhető vánszorgást felálltam és lesz ami lesz alapon egyenesen előre megindultam. Bevallom kiérkezvén a bokrosból azt sem tudtam merre vagyok. Egy kilőtt piros jött velem szemben egy mesterséges ösvényen, s mivel kellőképp összezavarodtam és elfáradtam az indák és tüskés bizbaszokkal küzdve, társául szegődtem és megindultam arra amerre ő tartott. Mire ráeszméltem, hol is vagyok, már battyoghattam is pihenőre, mivel a pirosak ismételten megkaparintották Leventét…

Kocsihoz érkezvén készleteim feltöltésére fordítottam energiát, meg igyekeztem némi videó-felvételt készíteni, mivel Ákos, aki a kamerát kezelte volna, nem tudott eljönni. Épp Törökország felé tartott ekkor. Habár a csapatom, a sárgák kompániája két partit is bukott, a jó hangulat megmaradt, legalábbis a baráti társaságomban. Azért páran elszivárogtak közülünk, ami a következő játék előtt a csapatok újraosztásához vezetett.

Ekkor ismételten bal oldalról támadtunk és egészen jól alakultak a dolgok. A kábeldobos pályáról a pirosak bázisa felé vezető útnál szépen szedegettem ki az ellent, de az odáig való jutás sem mellőzte a kalandokat. Az útra viszont nem jutottunk be szemből, mivel a bozótosban lapuló pirosak jól tartották azt, így a palánkkerítés felé kerültem pár társammal, az egyik áttörésnél sikerült kilőnöm egy magányos pirost és már a kábeldobok felőli dombon is voltam. Eddigre a bal oldalon előre törő társaim felmorzsolták a védőket és már a lövészárkokat takaró domb lábánál álltak. Épp támadásba lendültem volna velük, amikor is egy felelőtlenségemre derült fény: pihenő alatt nem töltöttem levegőt! Kifelé tartva, a pálya közepén tébláboló sárgákat támadásra ösztönöztem, amit úgy látszik sikerült is kivitelezni, mivel mire végeztem készleteim feltöltésével, már meg is nyertük ezt a fordulót! Így kettő egyre szépítve az eredményt.

Pihenőben ismételten szivárogtak el játékosok, de most a piros oldalról, így az újraosztásnak díszes kompániánk egy-két tagja is áldozatául esett. Ismét jobbról támadtunk és viszonylag könnyedén jutottunk el a stratégiai pontnak számító két domb közé. De ezt megelőzően ismét a bázis védelmére maradtunk hátra, mivel a játék vezényszóra mindenki elviharzott az ellen irányába, csak négyen maradtunk őrködni. A második, kábeldobos pálya felőli dombra kapaszkodván aztán, igazi patt helyzet alakult ki az oldalunkon. Hol mi voltunk a dombon, hol a pirosak. Még sikerült kilőnöm két ellent, aztán amikor a dombtetőn álltam, kaptam egy sorozatot oldalról. Kis séta után, mire visszaállhattam, a pirosak már az állásainkat szorongatták. Így sok választásom nem volt, beáltam az egyik lövészárok végénél található fedezék mögé, ahonnan jobbra, balra és előre is jól kiláttam, és a feltörő pirosak fogyasztásába kezdtem. Pl. volt két piros, aki abban az ominózus bokorban készült meglepni minket, amiben korábban magam is jártam. Na ezek közül egyet kiszúrtam és egy szép hosszú sorozatot toltam a bokrok közé. Ez olyan jól sikerült, hogy ketten is felálltak és kifelé vonultak. Ezen jót mosolyogtam, de sokáig derülni nem volt időm mivel minden irányból jöttek ránk a pirosak és csapattársaim sorra hullottak el a támadók tüzétől. Az utolsó előtti tabimat töltöttem a markerembe, amikor már a dombtetőn is áttörtek a pirosak. Párat leszedtem, hosszú sorozatokkal, ami közben még egy a terepen a tűzvonalban mozgó bírót is sikerült maszkon lőnöm. Ezúton is elnézést kérek tőle! Bíró lövés ide, bíró lövés oda, már nem nagyon tudtam, merre is forduljak-lőjek, mivel mindenhol pirosak mozogtak. Utolsó tabim tartalmát is betáraztam és a lövészárkok túloldalán érkezők felé lőttem. Jött is a válasz, és a jobb vállamon csattant a festék.

Mivel mindenem, lőszerem és levegőm is a nulla közelében állt, elindultam az autónkhoz.

Mivel már ott sem maradt lőszerem, maradt a lecuccolás és a kamera ismételt kézbevétele. Közben jöttek a többiek és a hír is: pirosak vs. sárgák 3:1. Gondoltam, amíg a legtöbben csomagolnak én elbeszélgetek pár emberrel. Örömmel töltött el, az a hír, hogy mindenki, akivel váltottam pár szót remekül érezte magát a rendezvényen. A parkoló autók után a túloldalra, a visszaállási pontra mentem, ahol is a maradék játékosok egy sima kábeldobos pályás küzdelemre készültek. Remek volt látni, hogy elég sokan voltak azok akiknek maradt még energiájuk, muníciójuk a játékhoz.

Visszatérvén a parkoló autók közé, többek között a Zamárdi Paintball tagjaival beszélgettem, akik nagy örömömre a Magyar Paintball Szövetségről, az egyesületalapításról és hasonló dolgokról kérdeztek. Remélem tudtam nekik segíteni, de ezúton is üzenném, hogy Lacza Levente a Szövetség elnöke, vagy Romhányi Zoltán alelnök szívesen áll mindenki rendelkezésére az MPBSZ-t érintő kérdésben!

Apropó Levente! Sajnos kisfia, Márk betegsége miatt, nem lehetett velünk ezen a napon. Azért mi megjelentek üzentünk nekik, amit gondolom Balázs már át is adott. Azért én ezúton is köszönöm Leventének a játékot, mivel tudom, hogy sok munkája volt vele! Ugyanígy köszönöm mindenkinek aki szervezett, bírózott és a technikai segítséget nyújtotta! A „Hibbantak Bandájának” (Csabi, Gabi, Bazsi, Zsola, Zoli, Mongoose Elnök Úr, Macsó és a többiek) pedig köszönöm, hogy velük játszhattam ismét! Remélem hamarosan találkozunk a következő csatamezőn!

[nggallery id=11]

Helyszín Kaposvár melletti település Szenna környéki területek. Időpont 2009. október 10, szombat. Résztvevők száma kb. kilencven fő. Az időjárás kegyes és kiváló a játékhoz, az autókázás kicsit fárasztó, főleg hazafelé… nekem, mivel én vezettem! Ennyit a száraz tényekről. Most jöjjenek inkább az élmények.

A hajnali keléssel és az utazással nemigen foglalkoznék, csak annyit említek meg, hogy háromszor álltunk meg odafelé. Fél kilenckor gördültünk be a Zselici Sakálok Szennai főhadiszállására. Lelkesítő volt látni a sok autót és a már javában készülődő játékosokat! Gabi „FőSakál” vendéglátóhoz és régi baráthoz méltón, örömmel fogadott minket és végtelennek tűnő teendői ellenére is tudtunk beszélgetni kicsit. Ekkor már érlelődött a levegőben valami, ugyanis (ekkor még csak) Kapónak szegezte a kérdést: Van e kedve a Partizánokhoz csatlakozni, mivel kicsit kevés a létszám a támadó játékosokhoz viszonyítva. Később Gabi édesapja tovább fokozta ezt, amikor is Kapót és Tacét, „a két tapasztalt játékost” emlegette, mint lehetséges partizán jelölteket! Nem vettük komolyan a dolgot és figyelmünket a sok régi ismerős üdvözlésére és egy kis beszélgetésre fordítottuk. A rendezvényen megjelentek között volt a Kárpátia csapata, a Pápai SWAT négy tagja, A Tactical Ops néhány tagja, horvát játékosokkal karöltve, köztük az ismét hazánkba látogató BORG. Miután üdvözöltünk mindenkit, nekiláttunk a felszerelés összeállításának és a beöltözésnek. Mivel ekkor már sokaknál láttam tartalék palackot, hátizsákot teletömve lőszerrel, éreztem, hogy bajban leszek a négy tabimmal és az egy szem 0,8-as levegős palackommal. Később az élet, és a harc igazolta is aggodalmaimat.

Az eligazítást Gabi vezényelte le, az elején kőkemény hangvétellel, tőle számomra szokatlan komolysággal. Kitért a törlésre és a kronózásra, szigorú bírózást, azonnali kizárást ígérve a renitenseknek. Ötös oszlopokba sorakoztatta a játékosokat egy létszámellenőrzésre, majd megállapította, hogy a partizánok tényleg kevesen vannak ennyi támadóra és nyolc embert kért a partizánokhoz való csatakozásra, köztük a már említett „két tapasztalt játékost” is. Így hát besoroltunk a partizánok közé és figyelmesen meghallgattuk a nekünk szóló eligazítást. A partizánokat Gabi vezette, instruálta, míg a támadókat számos bíró kíséretében édesapja kalauzolta a nap folyamán.

Sokat nem gatyáztak velünk partizánokkal, miután megkronózták markereinket rajokra osztottak és a kijelölt rajparancsnokok „gyámsága” alá kerültünk. Az első védelmi pozíciót a Sakálok főhadiszállásának számító pálya felső részén foglaltuk el, itt várva az első támadást, ami a támadók kronóztatása után meg is indult. Kapóval abba a rajba kerültünk, ami a pálya felső, bal oldali, szélét védte. Én egy farönkökből kialakított fedezék mögé lapultam, ahonnan fél térdre ereszkedve, mindkét oldalra szépen ki tudtam hajolni. Kapó harmad magával egy kis házba került védelmi pozícióba. Mivel a terep nyitott és átlátható volt, így nem láttam értelmét a bujkálásnak, hanem magamat megmutatva mértem föl a támadók mozgását. Mikor úgy éreztem, már a tűzvonalamba kerültek azok akik a felém eső részen támadtak, nem sokat gatyáztam. Aztán amikor hiába lőttem ki az elsőket, csak újak és újak érkeztek, egyre közelebb jutva állásainkhoz és „elfogyasztva” partizán társainkat, már nem igazán kontrolláltam az ujjaimat. Amikor lehetőségem adódott a tüzelésre, igyekeztem hosszú sorozatokat zongorázni az elsütő billentyűn. Irgalmatlanul szórták a fedezékemet minden oldalról és egyre többen. Pozíció váltásra esélyem sem volt, így addig hajolgattam ki a fedezék két oldalán, míg a táramon koppant az egyik lövedék. Csak a vak szerencsének köszönhettem, hogy addig is kitartottam a helyemen.

Na, ekkor, a harctérről kisétálva jöttem rá először, hogy baj van! Négyből három tabim üres volt és a markerem tára is csak félig… levegő szintről sem kaptam rózsás tájékoztatást a mérőóráról. Így visszarohantam hát a gyülekezőhelyre és kapkodva próbáltam készleteimet feltölteni. Végső pánikomban még egy zacskó lőszert is magamhoz ragadtam, gondolván, hogy Kapó is kifogyott. Majd egy kukoricáson át rohantam a partizánok kis csoportja után, akik megkezdték visszavonulásukat a következő védekezési ponthoz, ami egy dombtetőn volt egy kukorica tábla mögött. Itt Kapóval nem tudtam találkozni, mivel széthúzták a védvonalat és ő teljesen máshová keveredett. Így egy zacskó lőszerrel a kezemben, kényelmetlenül készülődtem a következő akcióra, amire a támadókat az erre az alkalomra összeállított igazán reprezentatív gépjármű konvoj szállított. A mázlisták…

A második attakban a zacskó lőszer védelme annyira lefoglalt, hogy szinte nem is tudtam igazi harcba bocsátkozni. Fedezékem sem volt, csak álltam a dombtetőn és lődöztem párat. Bal szárnyunkat teljesen felőrölték a támadók és jobbról is átkaroló manőverbe kezdtek, így szinte hálás voltam azért a távoli sorozatért, aminek néhány lövedéke a nadrágomon csattant. Zacskóval a kezemben ismételten a partizántársaimmal meneteltem a következő védelmi állásig, ami egy erdős részen található hódvár környéke volt. Itt végre átadhattam Kapónak azt az elátkozott zacskót, amiért igencsak hálás volt, mivel addigra csak egy szem tabijában maradt lőszer.

Gabi elosztotta a védelmi pontokba a partizánokat. A hódvár körüli katlan nem sok lehetőséget biztosított a fedezékváltásra, mivel alig volt fedezék. Gabi és én, például, szimplán csak egy meredély mögött álltunk és fel fel lépve az oldalán próbáltunk tűzharcba bocsátkozni. Azaz csak próbáltunk volna, mivel a támadók megérkezése után, szinte azonnal ugyanabból a „vaktában” eleresztett sorozatból én a nyakamra, Gabi pedig a markere tárára kapott egy-egy rápottyanó lövést. Igazán fel sem kellett fedezni minket, mivel a meredély tetején jobb és bal oldalon hasaló társainkra leadott pásztázó sorozatok „vétlen” áldozataivá váltunk. A második és a harmadik csata helyszíne, szerintem alapvetően a partizánok ellen dolgozott, a terep sajátossága és a fedezékek szerény mennyisége miatt. Ez a meglátásom negyedik csata helyszínén beigazolódni látszott, ugyanis partizán társaim közül jó páran a letört ágakból kezdtek el fedezékeket eszkábálni maguknak. Ezt néhányan olyan szinten művelték, hogy szerintem több fát mozgattak meg, mint egy kisebb fakitermelő brigád! Itt sem találtam igazán szimpatikus fedezékeket. A fák vékonyak, a gödrök, horpadások miniatűrök voltak, így simán megálltam a katlan közepén egy vékony fatörzs takarásában és vártam a támadást. Meglepődésemre, az eső támadó hullám nemigen vett észre, vagy aki észre is vett az szépen körbelődözött, így ismét tudtam kicsit szórni a festéket, nem is rossz teljesítménnyel! Miután a jobb szárnyunk összeomlott, eladdig ritka momentum következett, sikerült szerencsésen pozíciót váltanom és egy bokros „bizbasz” mögé térdelnem, ahonnan is a jobbszárnyról érkező irgalmatlan hosszú sorozatig, ami teljes egészében végigverte az oldalamat, sikeresen ritkítottam a támadókat. Itt jegyezném meg, hogy addig a momentumig még talán soha sem kaptam ennyi lövést egy szituációban. Legalább tíz találat volt rajtam és a felszerelésemen! Ennek ellenére ez a menet tetszett addig a legjobban, talán a sikeres pozíció váltásnak köszönhetően.

Szerencsére ekkor, mivel készleteim ismét leapadtak, a szervezők ebédszünetre invitálták a játékosokat, amire már minket partizánokat is gépjárművel szállítottak vissza a kiindulási pontra. Az ebéd fenséges, a pihenés kellemes, a felszerelésem takarítása már kevésbé örömteli mozzanat volt. Markerem, táram, ruházatom, tabitartóm egy merő festék volt. Ebéd után egy végtelennek tűnő csatasorozat vette kezdetét, amikor is az autókkal először mi távoztunk a táborból és egy erdő szélén kiszállva megkezdtük hosszú menetelésünket. Ekkor már a jó öreg „tevepúpomban” ami folyadékellátásomról volt hivatott gondoskodni, a folyadéktartály mellett némi extra lőszer is helyet kapott.

Az első csata helyszíne egy lápos talajú „liget” volt, aminek a szélén lapultunk, jobbára egy vonalban, várva az érkező támadókat. Hárman a jobb szárny biztosítására lettünk beosztva, hogy az esetleges átkaroló „hadmozdulatnak” legyünk kerékkötői, így a frontális támadás visszaverésekor, nekünk tüzelni nem lehetett, lapulnunk kellett. És a „semmiből” a térdemre pottyant egy festéklőszer majd lustán kettétört és nedvét a már rég zsibbadt végtagomra folyatta. Addigra a bal szárnyunkat felmorzsolták és a középerőket is a mi oldalunkra kényszerítették. Zalán futásához hasonlatos visszavonulás következett, ami egy „őslápos” szerű tünemény végéig tartott. Itt az embermagasságú sásban megbújva vártuk a támadókat. Sajnos nem úgy alakultak a tervek ahogy szerettük volna, mivel nem középen rontottak föl a támadók, mint ahogy vártuk, hanem a szárnyakon nyomultak. Jobbra kitüzelve a sásból két támadót elkaptam, de ezután már mozdulni sem volt esélyem. Táramon koppant a sétára ösztökélő találat. Ezután egy igazi völgykatlanban vonultunk vissza, egy előre „rafináltan” kiépített védelmi állásig, ahol is ismételten fedezék nélkül maradtam, így egy fa mögé álltam jobb híján. Kapó ugyanerre a sorsra jutott. A támadók hamar utolértek minket, így kemény csata kezdődött. Úgy látszik ezek a fák ezen a napon szerencsét hoztak nekem, mivel megint „láthatatlan” maradtam egy ideig. Fedezékekben húzódó társaim csak addig maradtak rejtve a támadók előtt, míg lőni nem kezdtek. Miután ők elestek, már a támadóink voltak előnyös helyzetben, mivel a terep az ő „láthatatlanságukat” segítette. Kapót és engem, egy ilyen „láthatatlan” támadó kapott el balról. Kapó kiesett, a rám zúduló lövések, isteni szerencsémre a mellettem álló fán koppantak, fröccsenésük újraszínezte a bal alkaromon található tetoválásom. Jobbról is felbukkant aztán valaki, ekkor már többször is fedezéket (fát) váltottam, akivel tűzpárbajt vívtam, melynek eredménye az ismételt séta lett…

Ekkor már érett a végjáték ugyanis az utolsó előtti helyszínre érkeztünk, egy romos tanyához. Itt mind a védekező, mind a támadó csapat gáznemű ellátmányhoz jutott a csata előtt, ez egy kicsit sok időt vett igénybe, így a szünet hosszúra sikeredett. A partizán parancsnokok terve az volt, hogy a tanyaépület két helyiségéből tartjuk tűz alatt a járművel érkező támadókat, de nekem ez nem volt szimpatikus, így a házikó előtt összerakott gumihalmok mögé kuporodtam. Pár társam szintén az épületen kívül lapult meg.

A támadás első hulláma kicsit nehezen indult meg, így szinte álomnak tűnt ez a fedezék. Szépen szedegettem ki, a magányosan felfutni próbálkozó támadókat. Persze az álom rövidre sikerült ugyanis a csoportosan fedezőtűz mellett jobbról kerülő támadók miatt immár két irányba figyelhettem. Pirítottam ide is és oda is, amennyire a helyzetem engedte, de mivel már „nyílt titok” volt a pozícióm, így az elsöprő össztűz „kivetett” onnan és az utolsó játék helyszíne felé vettem az irányt. Jobb oldalon a támadók csapatát erősítő SWAT és Tactical Ops legények jöttömre derülten kiáltották: Tace az első! Ez persze nem a dobogón elért helyezésemet jelentette, hanem, hogy én voltam az első kilőtt védő. Miközben megálltam, hogy én is derüljek ezen a vidám szituáción, valaki valahonnan jól alkaron lőtt. Ennyit a vidám találkozóról… inkább a második tanya felé vettem az irányt, ahol a végső csata helyszíne volt. Itt volt bezárva az a túsz az egyik helyiségbe, akit a támadóknak ki kellett szabadítaniuk. A kiszabadításához pedig az eddigi csaták helyszínén találtak egy-egy számot a kombinációhoz, ami a „zárkát” nyitotta.

Itt már lőszerem csak egy háromnegyed tárnyi volt és levegőm is inkább nulla, mint egy egységnyi, így sok vizet nem zavartam. Inkább a társaimat tájékoztattam a támadók mozgásáról, abból a pajtából, ahol harmad magammal lapultam meg. Két játékost lőttem csak ki, egyet az épületen kívül, egyet pedig akkor amikor botor mód berohant a pajtába. Őt szegényt szinte mindannyian egyszerre lőttük meg, négy irányból. A pajta melletti tanyaépületbe bejutott támadók egyike oldalról belőve a pajta ajtaján a táramat, majd kétszer a valagamat illette festékkel, így szépen kisétáltam a területről… számomra a játék aznapra véget ért! A támadók kicsit túlteljesítették a feladatukat, ugyanis a túsz is a támadás áldozatául esett…

A csata után támadót, védőt egyaránt járművekkel szállítottak vissza a bázisra, ahol is mindenki csomagolásba kezdett és hazafelé indult. Mi ismételten a legutolsó vendégekként, komótosan összepakolva, beszélgetve, a közben ránk esteledő ég alatt távoztunk a helyszínről. És mivel is zárhatnám a rendkívül hosszúra nyúlt (bocs srácok, de sok volt az élmény, na) beszámolómat?!

Természetesen ezzel: Gabi, Joe, Tibi, Bazsi, Gábor és ti mindannyian Partizán társaim, kikkel együtt küzdöttem, meneteltem, énekeltem és nevettem, köszönöm nektek ezt a napot, köszönöm hogy, ha csak egy napra is, de Partizán lehettem!

[nggallery id=10]

Nohát íme ahogy én láttam! – Azaz beszámoló a II. Partizánharcról Macsó tollából

Amellett, hogy egész héten ijesztgetett minket Vissy Karcsibá és csapata, az eldöntött tény volt, hogy ha törik, ha szakad mi menni fogunk Zselicre. Eme lelkesedésem egy kissé megcsappant, amikor 5: 40-kor csörgött a vekker. Pisti barátom 6: 15-kor érkezett értem és a mamáért, szitáló esőben felvettük Csabit is és irány Zselic. Az utazás tőlünk szokatlan módon eseménytelenül zajlott, hacsak azt nem nézzük, hogy enyhe fél órás késésünket irgalmatlan tempóban próbáltuk leküzdeni.

Sakál társaink a játékkiíráskor közölték a játékosokkal, hogy 9-kor kapuzárás lesz, de miután közöltük a Fősakállal, hogy egy batár nagy géppel érkezünk ettől eltekintettek. (Az igazság az, hogy sok százszor elmondtuk, hogy „lécci-lécci-lécci” és ezért engedtek be minket) Kösz Gábor! A szokásos bratyizás engem súlyos plusz félórás késésbe taszított, de kezdésre csak-csak összeszedtem magam. Az első zselici játékból tanulva magamhoz vettem annyi tabit amennyit csak lehetett, meg még sokkal többet, szóval felpúpoztam magam rendesen és végre nagy várakozás után elindult a játék.

Az első megmérettetés egy épített pályán zajlott, ami számomra teljesen ismeretlen volt. SWAT-os társaimtól elszakadva a pálya bal oldalát nyomtam csupa tapasztalt Kárpátiás cimborával. Eleinte fogalmam se volt hogy honnan a háborgós menküből tüzelnek ránk, de jött az áldás rendesen. Ha az első pályán vége lett volna a játéknak (szerencsére nem) nekem már jó napom lett volna. A lényeg, hogy sikerült lépésről lépésre, fedezékről fedezékre a teljes területet elfoglalnunk. Tanítani való játék volt. No asztán’ jöttek ám a gépek. Bizony, merthogy mi gépesítve lettünk. Ezek aztán csodák voltak. Csoda, hogy még mindig működtek, de mit működtek, csak úgy hasították velünk a centiket. Az orosz csodák hátán elérkeztünk egy dombtetőhöz, amiből már kevesebb játékot tudhattam magaménak. Baloldalon próbáltunk kerülni, de sajna mire odaértünk a társak nem hagytak semmit. Persze tudom csapatjáték, de ki az, aki nem akar pirítani!? Itt elérkezettnek láttam a nap egyik fontos döntését meghozni. Mivel az égiek kegyesek voltak én plusz kerültem akkorát, amekkorát csak lehetett, de nem kellett volna ráadásul, marha mód hidegre készülve molinó alsót is magamra vettem, amitől jobbnak láttam megszabadulni (amit fent hagytam a Csepel paintball szállító gépjárművön- Gábor szerezd már vissza légyszi) már sokkal jobb színben láttam a játékot. A következő játékokat megpróbálom összefoglalni. Bár az egyik játék során szuvenírként magamhoz ragadtam az egyik térképet ettől függetlenül a zselici pálya sajátosságainak okán az ég világon foggggggalmam sincs, hogy melyik pályák következtek, még akkor se ha a Tace már leírta. Nekem egy dolog maradt meg. A szervezők maximálisan kihasználták a lehetőségeket, ami erdő hátán erdőt jelent. Én arra emlékezek, hogy gépjárműre-száguldás-gépjárműről-erdő-pirítás-gépjárműre-száguldás-gépjárműről-erdő-pirítás-gépjárműre-száguldás-gépjárműről-EBÉD!!!!!!!!!!!

Ha most tévedek, akkor nyápic gyerek vagyok, de sok játékoson végignézve ezt a pillanatot sokakkal karöltve baromira vártuk. „Az ebéd fenséges, a pihenés kellemes.” By Tace Ha valaki ez alatt nem tudott eleget pihenni az már cseszheti, mert folytatódott a végtelennek tűnő harc. Krisztián álnéven futó magát amcsi katonának álcázó Kelet-közép Európa egyik legőrültebb sofőrje fuvarozott minket tovább gaz gyönyörűségével. Róla annyit kell tudni, hogy nemhogy szédül a betonon, de még a földutat sem szereti. Sőt semmilyen utat. Neki árkon, bokron (szó szerint) kell közlekednie, ha útját állja egy fa, akkor nekimegy, kidönti és megy tovább. Egészen addig élveztem is, amíg egy majd kilencven fokos domb felé nem vette az utat. Azt nem tudom, végül hogy jutottunk fel, talán az ebéd utáni fáradság miatt nem tudtam kinyitni a szemem, de egyszer csak fenn voltunk. És hogy miért az egyik legőrültebb? Mert az egyik sofőr társa ezt egy roburral csinálta utána.

De térjünk vissza a játékhoz. A következő három pálya egy egységes vonalat követett. Először a Jurassic Parkban játszottunk, ahol mindenhol megbúvó partizánokat kellett kifüstölnünk. Ez nekem nagyon könnyen ment, mert egy hirtelen elkeveredő bíró szavában bízva, aki sacc 500 méterrel irányított el minket durván 10 perc késéssel érkeztem többed magammal a csata helyszínére ahol sok teendőm már nem igen volt. Annyi azért akadt, hogy a nap első találata miatt, ami jobbára ötöt számlált törölgethettem eleget. Csak azt tudnám honnan lőtt, és hogy tudott ennyiszer eltalálni. Ezután haladtunk tovább két egymást követő pályára. Az elsőre a dzsindzsa szó illene, ahol végre játszhattam megint külön öröm számomra, hogy ismét találat nélkül. Hogy hol járhattuk arról néha sem nekem sem a velem tartó társaimnak halvány lila … sem volt, az biztos, hogy egy vízmosás aljában és oldalában csak-csak belebotlottunk néhány partizánba. Na hát róluk is essen pár szó! Ha valaki még nem találkozott volna, egyel sem , akkor elárulom: Őket onnan lehet megismerni, hogy baromi szívós srácok, semmit nem lehet belőlük látni oszt egyszer csak úgy pofán lőnek, hogy akkor meg azért nem látsz semmit. A játék uccsó előtti állomása a romos tanya volt, amit el kellett foglalnunk. A csata felénél állóháború alakult ki a ház védői és ostromlói közt. Ekkor elérkezettnek láttam a nap második fontos döntését meghozni. Baromi jó ötletnek tűnt, hogy megközelítsem a házat és gondoltam, majd pár sorozatot beengedek az ablakokon. Na persze! Azt azért nem gondoltam végig, hogy a ház falánál végigkúszva a falról lefröccsenő kb. 100 golyó/másodperc, amivel társaim tűz alatt tartották a házat a nyakamba fog zúdulni. Ennek ellenére sikerült egy szobát megtisztítanom és a többiek is megrohamozták a házat. A ház faláról lezúduló festéket már-már baráti tűznek véltem felfedezni, de tévedtem. A baráti tüzet az jelentette amikor az utolsó szoba megtisztításánál egyik társam elé hajoltam és a szemközt lövést végletekig feszített reflexemmel sem tudtam elkerülni –baromi gyors a 290fps. (Tanulság: ha sokan vannak körülötted, mindenki pirít rendesen, ne menj más markere elé). Az utolsó megmérettetés a túszmentő akció volt. Ezen a pályán inkább csak asszisztáltam a végén meg szentségeltem. A lényeg. Többedmagammal egy fantasztikus tervtől vezérelve megpróbáltuk a házat megkerülni. Ja persze! Ez a vityilló olyan áthatolhatatlan bozóttal volt körülvéve, amin nem tudtunk átjutni. Vissza a pálya elejére. Na igen ám de a társak ott sem mentek sokra. Pécsi barátokkal karöltve ismét hátulról próbálkoztunk, illetve próbálkoztunk volna, mert pár partizán bekerítő akcióba kezdett és velük voltunk elfoglalva. Nagy nehezen sikerült kilőnünk őket, de a Kárpátia büszkeségével már se én nem bírtam, se ő velem. Bizony-bizony. „Matyi” megpróbált megszabadítani az imént említett partizánoktól csakhogy ezt nem közölte velem. Mivel egyikőnk sem volt biztos a másik kilétébe gondoltuk miért ne lőnénk ki egymást. Ebben a pillanatban megkaptam tőle a nap második baráti találatát ismét a maszkomra, amit pár a testén csattanó lőszerem viszonzott. Miután jól kiröhögtük egymást indultunk a kiesettek táborába. Ezután már csak a gépesített haderő fuvarosai vártak minket, akik visszavittek minket a bázisra.

Kedves Zselici Sakálok! Köszönöm nektek ezt a fantasztikus játékot, sikerült önmagatok túlszárnyalni. Mind a szervezés mind a kivitelezés tökéletes volt. Nagyon jól éreztem magam! A következő játék biztos résztvevője leszek. Külön öröm volt számomra, hogy csupa military játékot kedvelő cimborával játszhattam. Személy szerint nem hallottam senkit, aki várakozásokra panaszkodott volna. Különben is. Ilyen egy scenario, ilyen Zselic. Remélem legközelebb is elő tudtok rukkolni valami újjal, további sok sikert kívánok.

Macsó